Akit nem érdekel a bevezető, az nyugodtan görgessen picit lejjebb, ott van a lényeg. Ugyanakkor szokás szerint írnék pár összegző gondolatot: így 2022 végéhez közeledve én is azt érzem, amit nagyon sok újságíró látott jönni már egy ideje. Kiszorult a klubzene a fősodorból, nem ez jelenleg a legizgalmasabb az elektronikus zenében. Persze a számjátékot ettől független az nyeri meg még mindig, onnan jön a legtöbb kiadvány, és az vonzza a legtöbb embert. Mégis kevesebb relevanciája van, mint eddig bármikor.
Tavaly ilyenkor azt írtam, hogy 2020-ban rengeteg ambientet és modern elektronikát hallgattam, amit a covid/lockdown okozta furcsa belassulásnak tudtam be, de mostanra egyértelmű, hogy pillanatnyilag onnan jönnek a legklasszabb dolgok. Külön érdekesség az elektronikus zene műfajtörténetét tekintve, hogy ezen az új színtéren nagyon sok a női előadó; még az sem kizárt, hogy dominálnak a legjobbak közt. Persze a nagy kérdés most is az, hogy mennyire lesznek szavatosak az albumaik. Lesz-e kánonképző erejük, fogjuk-e öt év múlva is hallgatni őket? A választ idővel megtudjuk, ahogyan nagyon kíváncsi vagyok arra is, hogy mi lesz a klubzene sorsa a közeljövőben.
Az alábbiakban megint egy húszas lista olvasható az idei kedvenceimből. Vannak lemezek, amik az imént említett színtérről érkeztek, de bőven található más is. Jó év volt:
20. Sam Prekop & John McEntire: Sons Of
Mi történik, ha két ötvenpluszos amerikai indie-rocker kitalálja, hogy csinálnak egy house lemezt? A Sons Of a gondolatmenet vége, ami néha olyan, mintha a műfaj hajnalán nyomkodna és tekergetne gombokat két felfedező. Elindul egy dobritmus, majd hosszú perceken át — például a leghosszabb tétel majdnem eléri a huszonnégyet — újabb és újabb hangokkal bővül az improvizáció, aztán, amikor a szerzők úgy érzik, hogy megcsináltak mindent, szép sorjában lekapcsolják az elemeket, és jöhet az újabb próbálkozás. Minden pillanatában érződik, hogy a Sons Ofot outsiderek csinálták, és ettől nagyon jó.
19. Hieroglyphic Being: There Is No Acid In This House / The Shittest Sounds U Don't Ever Want 2 Hear With Spiritual Name Titles 2 Prove How Deep I Am
A chicagói megamind Shittest Sounds-sorozatában egyszerre szól múlt és jövő, az előbbi olykor hanghibásan, zajokkal és rossz szűrőkkel, de szívből, az utóbbi pedig látomásszerűen, azonosítatlan frekvenciákon. Ezekkel szemben a Soul Jazz felkérésére született másik album koncentráltabb, a technóját olykor átjárja a hi-tek életérzés is. Simán lehetne vitatkozni arról, hogy Jamal Moss mely albumai vagy korszakai a legjobbak, de az biztos, hogy idén csak top-tier munkákkal gazdagította az életművét.
18. Midori Takada: You Who Are Leaving To Nirvana
Az ütőshangszeres munkáiról világszerte évtizedek óta ismert Midori Takada buddhista szerzetesekkel felvett mantralemeze bepillantást enged egy ritkán látható, gyönyörű helyre. A hitvilág ezoterikus irataiból hallható kántálások, valamint a gongokból és hangtálakból létrehozott meditatív ambient textúrák az év egyik legkülönlegesebb albumát eredményezik, amit tényleg nem lehet bármikor hallgatni, komoly figyelmet követel. Takada idén decemberben tölti be a 71. életévét, ezzel ő a legidősebb előadó ezen a listán.
17. Civilistjävel!: Järnnätter
Egy rejtélyes előadó, aki az elmúlt pár évben tökélyre fejlesztette a hangzását, és a hivatalosnak nevezhető debütlemezén a legjobbat nyújtja. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott: mintha a sarki fény zöldellő hullámai alatt lebegnénk, miközben halljuk a jeget repedezni a távolban, és csendesen életre kel a táj. Civilistjävel! korábbi zenéivel szemben a Järnnätter pont attól lesz kiváló, hogy relatíve egyszerű szerkezetre van felépítve minden szám — nem az ötletek miatt szeretjük hallgatni, hanem a hangjaiért.
16. Axel Boman: LUZ / Quest For Fire
Izgalmasan adaptálódott az új évtizedre a svéd klubzenei világ kúl hangzását megteremtő Axel Boman aktuális sorlemeze, ami hivatalosan két, a saját lábain abszolúte megálló album formájában érkezett, de valójában egy koherens történet, ha van időnk végighallgatni egyben a 38 + 45 perces műveket. Még e sorok írásakor is lenyűgöző, hogy mennyire komfortzónás egy-egy pillanat, rengeteg szám elevenít fel klasszikus tánctéri pillanatokat, de közben meg van valami fura ezekben a visszaemlékezésekben, mintha ki lennének színezve olyan elemekkel, amik kétségtelenül valami fantasztikus, rejtett világból származnak.
15. Sarah Davachi: Two Sisters
Újabb fantasztikus évet tudhat maga mögött a modern klasszikus zenét elektronikával ötvöző Sarah Davachi. A 2020-as Cantus, Descant után, ami az akkori listámon 23. lett, most ismét bekerült a legjobbak közé: a Two Sisters hosszabb, meditatív tételekre épül, amiket tényleg csak akkor lehet igazán magunkba fogadni, ha kizárjuk a külvilágot, és legbelülre összpontosítunk. Hosszú út van most már a kanadai elektroakusztikus művész mögött, és nem túlzás kijelenteni, hogy ő korunk egyik legjobb modern/kísérleti zenés alkotója.
14. Galaxian: We Are Power
Mark Kastner egy ideje nem fogja vissza magát albumok tekintetében, idén például hármat is elkövetett a Galaxian-projekt keretében, ugyanakkor a We Are Powernél talált el valamit tökéletesen, ami nem csak a pillanatnak szól, hanem hosszabb távon is ad valamit. A hagyományos, DJ Stingray védjegyével ellátott electro minták hatásos, klímakatasztrófáról és kizsákmányolásról szóló spoken word-betétekkel társulnak, és míg a lemez első kétharmada csak kóstolgatja a hallgatót, addig az utolsó két felvonásban valami olyan monumentális keletkezik, ami Kastner eddigi legjobbja.
13. Romance: Once Upon A Time
Meg merem kockáztatni, hogy eleinte csak valami belső viccnek indult az új Romance-album, ami szerelmeslevél Celine Dion munkásságához, és több számát is a vaporwave utáni világ romjaira építi. Aztán eltelt egy rakás hónap, és a Once Upon A Time még mindig napirenden van: nehéz megmondani, hogy mitől ennyire jó, legalábbis szerintem ez az a fajta gyűjtemény, aminél még csak érezzük, hogy valami nagyszerű van benne, de jelenleg nem tudjuk gondolatokba önteni. Malibu és korai OPN fanoknak kötelező.
12. Maria W. Horn & Sara Parkman: Funeral Folk
A kísérleti zenéiről ismert Horn és a folk hegedűművész Parkman első közös albuma sokszor nagy crescendókban teljesedik ki, miközben számról számra a halálról és gyászról szól. A Funeral Folk így elviekben lehetne egy sötét, lehangoló mű, de én pont azért találtam érdekesnek és térek vissza hozzá mindmáig, mert a várttal szemben rendkívül erőteljes és a szomorú részeiben is van valami ellenállhatatlan. A két svéd művész tisztelettel nyúl a témához, de olykor nem félnek eltérni a hagyományoktól — hangzásban ez azt jelenti, hogy a kísérleti elektronika találkozik a death metallal, és lenyűgöző szimbiózisba lépnek egymással.
11. Kakuhan: Metal Zone
A japán kortárs elektronikában elképesztő teljesítmények vannak az elmúlt években, ráadásul meglehetősen kortalan közösséget alkotnak, a nagyon fiatal művészektől az egészen idősekig bennük van a meglepetés ereje. A Kakuhan is két, kvázi veteránnak számító művész első közös projektje, amiben agyasan programozott dobok — T++, Beatrice Dillon és az Autechre adhatták az ihletet —, és izgalmas csellójátékok viaskodnak egymással, retrofuturista elektronikus szőnyegeken. A végeredmény rendkívül friss, hiteles korrajzot ad mindarról, ami az országban történik.
10. Voice Actor: Sent From My Telephone
Ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy sosem hallgattam még meg elejétől a végéig egyben a Sent From My Telephone-t. Mindig elkezdem valahonnan, aztán megállok valahol. Noa Kurzweil és Levi Lanser párosa gúnyt űz a digitális formátumból azzal, hogy 109 zenét rakott össze közel négy és fél órában, ugyanakkor viszont van valami végtelenül elragadó ebben a gyűjteményben, ami sokszor követi a Dean Blunt-i iskolát, kacsint olykor a korai BoC felé, alkalmilag flörtöl a footworkkel és ismeri a triphop esztétikát. Van egy érzésem, hogy ez az a fajta album lesz, ami sokszor elő fog még kerülni a jövőben hivatkozási alapként.
9. JK Flesh: Sewer Bait
Ritkán szól így az apokalipszis. Justin Broadrick, a kísérleti metal egyik meghatározó alakja most már vagy tíz éve próbálgatja különböző elektronikus zenei ötleteit JK Flesh-ként, és szerintem ki lehet egyezni abban, hogy ezek sokáig nem voltak túl hatásosak, viszont minden egyes kiadványa jobban sikerült az előzőnél. A Sewer Baitre tökéletesedik minden, amit hallottunk tőle az elmúlt évtizedben: a hangok nem nyugtalanítóak, hanem egyenesen gyilkosak, ebből a világból már nincs menekvés. És mennyire jó, hogy nem egy százötvenen pörgő valami lett, ahol a sebesség elvihetné a fókuszt, hanem egy döngő-vonuló szörnyeteg, ami lassan jön, de megállíthatatlanul. Melyik hangzik jobban: horror techno vagy death techno?
8. DJ Baba: Club Romantico Presents The Godfather Of Raptor House
Régóta kellett volna már, és így borzasztó nagy hiányt pótol ez a mixtape a raptor house venezuelai keresztapjától. Amennyire rálátásom van, sok zene már jó pár éve hibátlanul helytáll DJ Baba szettjeiben, de az általam eddig nem hallott részek is megfelelnek az irányzat legjavának. Egy viszonylag rövid felvezetés után nagyon komoly veretés kezdődik, és ez meg is határozza a következő ötven percet, ami jellegzetes dél-amerikai klubzene, heves dobokkal és fülledt pillanatokkal. Remélhetőleg nem áll itt meg a DJ Baba-tárház feldolgozása.
7. Дeva: Csillag
Jó hallani, hogy egy ideje vannak hazai előadók, akik abszolúte versenyképes művekkel kapcsolódnak be a nemzetközi körforgásba — idén Takács Dorina egy elképesztő bemutatkozással mutatta meg, hogy milyen a magyar modern folktronica. Még január végén Nils Frahm, Pye Corner Audio és Pantha Du Prince találkozásaként próbáltam jellemezni a Csillagot, amivel Dorina sikert sikerre halmozott egész évben, és minden egyes alkalommal jobban, átgondoltabban szólalt meg élőben is. Csak remélni merem, hogy egy szép karrier nyitó fejezetét láthattuk idén, nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.
6. Lynyn: Lexicon
A squarepusheri iskolának talán kevesebb követője van most, mint az IDM többi óriásának, ezért különösen nagy öröm hallani a chicagói Conor Mackey debütlemezét. Ő az elmúlt tizenöt évben gitárosként vett részt több matekrock zenekarban (a Monobodyban a mai napig benne van), és az onnan szerzett precizitása elképesztő mértékben válik a Lexicon javára, ami sosem az elborulás felé tart, de jól megdolgoztatja a ritmusokat és van pár egészen lehengerlő pillanata. Toronymagasan az IDM-mezőny előtt, 200%-on teljesít.
5. Debit: The Long Count
A mexikói születésű, de épp New Yorkban élő Delia Beatriz Martínez jó pár évnyi kísérletezés után jutott el a The Long Countig, aminek keretében maja fúvós hangszereket — pl. okarinák, sípok, furulyák stb. — tanulmányozott a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem Maja Tanulmányi Tanszékén, majd az így felvett és hangmintázott anyagokat gépi tanulási (machine learning) technikákkal helyezte transzcendentális pályára. A végeredmény rendkívül nyugtalanító, rituális hangulatú, ugyanakkor le sem tagadhatóak a futurisztikus jellegei. Maja gótika a spektrum legtávolabbi pontjáról.
4. Hi Tech: Hi Tech
Omar S FXHE kiadójának nagy felfedezése a Milf Melly és King Milo alkotta Hi Tech, akik irigylésre méltóan nyúlnak a ghettotech-hez a bemutatkozásukon. Ilyen Detroit éjszaka a technón túl, a város legeldugottabb klubjaiban és pincéiben. Nincs viszont semmi keménykedés ezekben a zenékben, a műfajra jellemző vadabb sorvezetés helyett inkább a footworkre jellemző laidback esztétika hallható ki, miután mindenkit ellazított a legjobb minőségű kush. A maga 21 percével ez a legrövidebb album ezen a listán, de így is óriásit tesz hozzá a kánonhoz.
3. Arca: KicK ii-iiiii
Alejandra Ghersi az egyik legfontosabb elektronikus zenésze e korszaknak: gyakorlatilag újra feltalálta a tengerentúli popzenét, majd picit háttérbe vonult, hogy megírja ezt a négy albumot, amiket csak mesterműkként lehet jellemezni. Mindegyik más tematikára épül, mindegyik egy géniuszt mutat be elemében. Ő napjaink Aphex Twinje, komplett alkotótáborok nem lennének, ha ő nincs. Gyakorlatilag minden posztbasszus zenei irányzatot lefednek a KicKek: klubzenei mutációk, popba áthajlás, hálószobai futurizmus és ambient mesterkurzus egyben ez a négy kiadvány.
2. Biosphere: Shortwave Memories
Ha az elmúlt tíz évben bármikor azt mondtátok volna nekem, hogy lesz még Biosphere-nek olyan albuma, amit hónapokon át fogok lelkesen hallgatni, valószínűleg elkerekedett szemmel néztem volna rátok. Erre tessék: az idén hatvanat betöltő norvég Geir Jenssen írt egy lemezt, ami szinte semmihez nem fogható a diszkográfiájában, és annyira lebilincselő, hogy még a legnagyobb klasszikusaival is partiban van. Hibátlan narratíva vezeti a hallgatót végig nyolc zenén, amikben rendesen ott van az északi hűvösség, de a Vangelis-es szintik, posztpunkos utózöngék és minimal wave-hatások egy pillanatra sem hagyják megdermedni az anyagot.
1. Moor Mother: Jazz Codes
Elképesztő ívet jár be a philadelphiai Moor Mother pályája. Már korábban is kiadott fantasztikus albumokat (elég csak a 2016-os Fetish Bonesra vagy a 2019-es Analog Fluids Of Sonic Black Holesra gondolni), de a Jazz Codes az, ami nem csak a saját gravitációs mezőjében látványos, hanem univerzális erejű. Egy trilógia második része, amiben megelevenednek a fekete zene gyökerei, a jazz első napjai, Flying Lotus kozmikus hangjai, de még a footwork pattogós ritmusai is. Felejthetetlen elejétől a végéig, álomképszerű szövegei és nyers őszintesége példaértékű. Nem lehet más az év albuma.