Urban Sounds #126
Sziasztok! Itt van még egy szám gyorsan. Igazából szerettem volna már a péntekibe belerakni az új Overmonót és Colin Stetsont, de biztosra akartam menni, hogy érdemes ajánlani őket (érdemes). És ha már eljutottam ezekhez, úgy döntöttem, hogy bepótlok mellettük pár korábbi lemezt is.
Szóval Overmono. A Russell-fivérek óriási utat jártak be, mielőtt elárulták volna a világnak a 2010-es évek közepén, hogy testvérek és kitalálták volna ezt a projektet: Ed Tesselaként a posztdubstep/UK bass színtér egyik meghatározó alakjaként vonult be az irányzat aranykorában, a Hackney Parrot száma túlélt több klubszezont is. Tom pedig hihetetlenül maszkulin, brutális technókat írt Truss-ként, a műfaj egyik legjobbjának számító Perc Trax adta ki sorban a dolgait (a Ganymede és a Kymin Lea nem csak az ő, de az egész kiadó legjobb megjelenései közt van), mellette pedig volt egy rövid életű acid techno kísérlete is MPIA3 néven, az ott kiesett zenékből a Your Orders a mai napig hengerel.
Ezekkel a hátterekkel dolgozták ki az Overmonót, ami viszont már egyre inkább a manapság ismét divatos rave popra és a 90-es évek electronic dance duo esztétikájára alapoz (a’la Bicep), és ahogy jöttek ki az újabb és újabb számaik, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy hiába az ezt megelőző, kiemelkedő szólókarrierek, a közös zenélés überelni fog mindent. A Good Lies című debütalbum meg is felel a papírformának, hozza a nagy fesztiválslágereket, és közben tovább finomítja a hangzásukat is. Az abszolúte rádióbarát zenék mellett — pl. Calon, ami talán a legnagyobb meglepetés nekem — jó hallani, hogy a kompromisszumkészség nem írtotta ki a gyökereket sem, és helyet kaptak olyan, sötét klubokba való zúzások is, mint a Skulled vagy az Arla Fearn.
Hat év elteltével jelentkezik rendes új szólólemezzel Colin Stetson, a mai világ egyik legjobb és legkülönlegesebb szaxofonosa. Az amerikai zenész ez idő alatt gyakorlatilag befutott mindenhol, több népszerű film soundtrackjét szerezte (pl. Hereditary, The Menu), és írt számokat a Red Dead Redemption 2 videójátékhoz is. A When we were that what wept for the sea az első igazán személyes projektje hosszú idő óta, és szomorú témája van, ugyanis nemrég elhunyt édesapja ihlette a felvételek többségét. A melankólia át is hatja a közel hetvenperces lemez nagy részét, ugyanakkor érződik az is, hogy Stetson nagyon belülről zenél végig, így jó eséllyel ez lehet majd az egyik korszakos jelentőségű albuma a diszkográfiájában.
Szintén szomorú háttere van Marta Salogni és Tom Relleen albumának, a Music For Open Spaces-nek: a tizenegy zene Relleennek állít emléket, aki egy gyors lefolyású rákbetegségben hunyt el 2020-ban. Ők ketten párt is alkottak az életben, és az album azokról a helyszínekről, nyílt terekről szól, amiket együtt fedeztek fel a kapcsolatuk során. Ketten írták a felvételeket, melyeket végül Salogni fejezett be egy hosszabb gyászt követően: tape recordingok, különböző ambient témák és statikusabb hangok jellemzik a végeredményt, ami egyszerre nyújthat emlékezést és megnyugvást.
(Ugyan szervesen nem tartozik ide, de érdemes megnézni Salogni munkásságát, döbbenetes: például ő volt a hangmérnöke az idei Depeche Mode-albumnak, de stúdiózott Björktől kezdve az Animal Collective-en át Frank Oceanig mindenkivel.)
Az elmúlt évek remek mixtape-jei, tematikus albumai és kollaborációi után azzal a megjegyzéssel ellátva jött ki az új Romance-anyag, a Fade Into You, hogy ez a rejtélyes londoni ambient producer debütalbuma, egy olyan nagyobb lélegzetvételű mű, ami új fejezetet nyit az életműben. Alighanem el kell telnie majd némi időnek, hogy eldönthető legyen e kijelentés helytállósága, addig viszont nincs más dolgunk, mint elmerülni ebben a gyönyörű összeállításban, ami valamilyen szinten tényleg egybegyúrja az eddigi Romance-hangzásokat. Lusta hangkollázsok, vágyakozó, gyengéd vokálfoszlányok, melodramatikus-filmzenés elrendezések és sok intim pillanat jellemzi a tizenkét számot, melyeket szórványosan egy 1972-es nyugat-német dráma inspirált. Sokszor szóba került ebben a hírlevélben, hogy a 2010-es évek vége óta egy komolyabb ambient revival jellemzi az elektronikus zenét; mostanra elmondható az is, hogy Romance az újhullámos alkotók egyik legjobb, már-már ikonikus alakja. Kíváncsi vagyok, hogy kiderül-e majd egyszer, kit rejt az álnév — vannak tippjeim.
Folytatja tavalyi, igencsak nagyszerű Rat Heart Ensemble-albumát Tom Boogizm: a Northern Luv Songs 4 Wen Ur Life's A Mess nagyobb, hosszabb és tartalmasabb elődjénél. Különböző elektronikus torzítások és zajgerjesztések, Dean Blunt-i lo-fi folk esztétika és posztrockba hajló gitártémák jellemzik a lemezt, ami sokkal komolyabban veszi magát, mint az A Blues.
Ugyancsak kijött a Michael J. Blooddal közös Nite Mode-projekt második része is, amiben mintha minden érne: menő soul vokálok, analóg/proto r&b szerkezetek és sok ködös elektronika van a számokban, meg persze egy rahedli kísérletezés a bekategorizálhatatlan prüntyögéstől az absztrakt hiphopon át a klubzenés-kásás ritmusokig.
Kevés hiphopról írok egy ideje: bevallom, egy picit ráuntam a színtérre. Ilyenkor sosem tudom eldönteni, hogy velem van-e baj vagy az aktuális felhozatal gyengébb, ezért egy ideje már nem is nagyon erőltettem az újdonságok hallgatását. Nemrég viszont megpróbáltam “kipihent” füllel leellenőrizni, hogy mi történt mostanában, és minél többet hallom az új Billy Woodsot, annál jobban húz be, és kezd újra érdekelni a műfaj. A Maps a veterán rapper sokadik albuma már — egyben a második, amit Kenny Segal beatmakerrel jegyez —, és érződik, hogy egy mindent látott előadóról van szó. Lazán mozog a különféle stílusok között, és akkor sem torpan meg, amikor producertársa egészen meghökkentőt húz: például a Babylon By Bus egy SAW II-s Aphex Twin-számot hangmintáz. E mellett pedig szokás szerint kiemelkedő a flow, nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit Woods csinál; sokadik győzelmi köre ez zsinórban, én szintén nagyon bírtam a 2020-as, Moor Motherrel közös dolgát is.