Urban Sounds #139
Mary Lattimore volt számomra a pandémia nagy felfedezettje. A Los Angeles-i zeneszerző és kiváló hárfás majdnem napra pontosan három évvel ezelőtt adta ki a Silver Ladders című lemezét, ami az egyik legelbűvölőbb és legmegnyugtatóbb dolog volt életem egyik legnyugtalanabb idejében. A gyűjtemény azt sugallta minden melankóliájával, hogy jöhet akármi, rendben leszünk. Vagy én legalábbis ezt az érzést társítottam hozzá. Akkor jobban utánanéztem Lattimore-nak, és megtudtam, hogy a Silver Ladders addigra egy majdnem tízéves pályafutás sokadik nagyszerű lemeze már, és örömmel fedeztem fel több másikat is a korábbiak közül, de nyilván ez maradt a csúcs. Túl erős hatást gyakorolt rám az első hallgatáskor. És úgy tudom egyébként, hogy másokra is, mert olvastam később egy interjúban (nem találtam meg a linket, bocsánat), hogy ez a gyűjtemény megtöbbszörözte Lattimore rajongóinak számát.
Bevallom, rendkívül kíváncsi voltam, hogy a Goodbye, Hotel Arkada című új albuma milyen lesz elsőre. El fog-e varázsolni úgy, mint a Silver Ladders? Más most a világ forgása, és más érzelmi állapotban élem én is a napokat. Lement a hat szám egyszer, majd még egyszer és még egyszer, én meg beláttam, hogy túlaggódtam az egészet, Lattimore tehetsége korokat túlszárnyaló. Az ő zenéje nem csak a vélt világvégében működik, hanem bármikor jó, ha meg akarunk állni egy rövid pillanatra a rohanásban, hogy vegyünk egy mély levegőt és nyugtázzuk mi történik körülöttünk. Úgyhogy hiába időzítette a fél zenei világ erre a hétre a legfontosabb idei dolgait, a Goodbye, Hotel Arkada több hallgatással is nyerte az időszakot. Talán egy picit ki is nyílik az univerzuma, több érdekes vendégközreműködő található: például az egyik számban Lol Tolhurst (ex-The Cure) játszik szintetizátoron, míg a zárásban Rachel Goswell (Slowdive) hallható.
“Az új dalokról elhervadó virágok és olvadó gyertyák jutnak eszembe, vagy maga az öregedés. Visszatérni egy turnéról, és szembesülni, hogy mi minden változott, amíg távol voltam. Hogy mennyire múlóak a dolgok, és erre már csak akkor jövök rá, miután nincsenek többé. Eszembe jut az aggódás a bolygónkért, amit felemészt az emberi kapzsiság. De ugyanakkor ez egy óda is a művészetekért és zenékért, melyek meghatározták az életünket, és bármikor képesek visszarepíteni minket a meghatározó pillanatokba, segítve az érzékenységünk megőrzését, és hogy ne kerekedjen felül rajtunk a reménytelenség.” (Mary Lattimore)
Biztosan nem lőhettek mellé az új Vanishing Twinnel sem. Lehet, hogy sokan unják már mostanra a Valentina Magaletti iránti lelkesedésemet, de 2023 alighanem az ő éve. Cathy Lucas énekes mellett amúgy az a Susumu Mukai van itt is az elektronika mögött, akivel Holy Tongue-ként elkövette az év egyik legjobb lemezét, majd V/Z-ként beköszöntek az AD 93-ra is egy remek anyaggal. Maga az Afternoon X olyan, mint egy soha el nem készült Broadcast-album: pszichedelikus pop találkozik spirituális minimalizmussal, miközben Magaletti néha olyan attitűddel veri a dobokat, mintha egy punk zenekarban lenne, az elektronika meg sokszor abszolúte megidézi a Ghost Box-féle folk érzést.
A bejelentését követően az egész nyár és kora ősz egyik legjobban várt válogatása volt a The NID Tapes, mert ilyen alcímmel még nem találkoztunk: Electronic Music from India 1969-1972. A tizenkilenc szám mindegyike mára teljesen ismeretlen előadóktól származik, és gyakorlatilag felülírnak mindent, amit a korai kísérleti elektronikus zenéről tudni véltünk. Maga David Tudor rendezett be egy helyiséget Moog-szintetizátorokkal és tape recorderekkel az Ahmedabadban található Nemzeti Művészeti Intézetben (ennek az angol rövidítése a NID) annak idején, ahol a hallgatóknak lehetőségük nyílt megismerkedni a kütyükkel, és az ott született zenékből készült ez a válogatás, melynek a felújításán évekig dolgoztak, hogy most hallhassuk (archív szalagokból ültettek át mindent). Igazi kuriózum, mintha egy időkapszulát nyitnánk ki.
Benne voltam már rendesen vagy húsz perce az Honest Jon’s új konceptválogatásában, melyen mbalax dobosok játékát (ez Szenegál egyik tradícionális zenéje) értelmezik újra nyugati producerek, majd elindult a Niary Ngorong (Itinerant Mix), és úgy kilőtt minden az űrbe, ahogy szerintem legutoljára a shangaan electro remixekre trippeltem a 2010-es évek elején. Lamin Fofana úgy hozza a kozmikus, afrofuturista életérzést, mintha tényleg dimenziókapuk nyitására készülne a sivatagi rave-ben, és bár a gyűjtemény többi része is egészen kiváló (a Holy Tongue, Beatrice Dillon és Labour még az elkövetők), ez az egy szám önmagában megáll téren és időn kívül.
És érdemes még Afrikában maradni: pár hete nagyon bejött a tunéziai Deena Abdelwahed új lemeze, és nem kellett sokat várni kor- és sorstársa, Azu Tiwaline második albumára sem, ami nem annyira direkt tánczene, de azért félig-meddig klubzenei hatásokkal rendelkezik. A The Fifth Dream agyasabb összeállítás, sokszor bekategorizálhatatlan; az ilyenekre szokták azt mondani, hogy leftfield. De közben meg érezhetőek konkrétumok is, mert a régió tradícionális hangszerei, zenéi és narratív technikái egyértelműen húzzák az egészet valami különleges felé, ugyanakkor, ha nagyon akarom, akkor érzem a dubos lüktetést (sőt, a Reptilian Waves egyenesen régisulis, trú dubstep Pinch iskolájából) és kihallom a kortárs ambientre jellemző háttértextúrákat is. Nem csoda, hogy sokan unják az aktuális európai klubzenéket, miközben ilyen lemezek születnek.
Újabb életjelet adott magáról a héten a görög színtér egyik legtehetségesebb underground előadója, Jay Glass Dubs. Megmondom őszintén, én azt hittem róla a 2010-es évek közepén, hogy ő majd valami ikonikus tagja lesz a dubbal fűtött kortárs elektronikának — a korai dolgaitól még mindig totál ledöbbenek —, de helyette elkezdett számomra teljesen érthetetlen és jelentéktelennek tűnő lemezeket kiadni. Én most úgy érzem, hogy a You Would Love Me Now nagy visszatalálás a korai csúcsformára, szenzációs triphop-downtempo hibridek hallhatóak lehetetlen dub szűrőkkel és pop vokálokkal. Az összhatás hol bristoli, hol egzotikus, hol valami kitalált, csodálatos helyre hivatkozik. Minden szám nagy vállalás, és a szerző egy pillanatra sem botlik meg. Van most egy elég menőnek ígérkező triphop revival, például szintén időhiány miatt nem írtam az a.s.o.-lemezről (sokáig csak vinylen volt kint, pár hete streamelhető), és Tricky is kvázi újraírta az egyik nagy klasszikusát, szóval érdemes újra keresgélni ebben az irányzatban is.
Zárásként pedig megint lelkendezni akarok Michael J. Bloodról, aki valahogy a legnagyobb titokban vált az egyik legizgalmasabb absztrakt house producerré az utóbbi két évben. Tényleg, ami Theo Parrish, Actress és Andy Stott (plusz a Modern Love) volt a 2010-es évek elején, az most Blood egy személyben, ráadásul olyan tempóban pumpált ki magából öt meghatározó lemezt, amihez Stottnak és Actressnek egy évtized kellett. Hivatalosan mondjuk ezt az újat egy Samizdat nevű énekes javára írták, de minden zenét Blood szerzett, és talán most először időzik el igazán azokon a Parrish-i vibe-okon, melyeket gyakran mikrohangmintázott a korábbi dolgain. Ha valaki igazán érezni akarja az igazi füstös, Manchester-Chicago dögöt, akkor hallgassa meg a Slow To Reactet, de hihetetlen, ahogy a második fél óra elmegy funkosabb, diszkósabb irányba. Ez az egész Rat Heart / Shotta Tapes / Youth-mozgalom döbbenetes hatást gyakorol most az angol undergroundra, és Tom Boogizm mellett Michael J. Blood vált igazi vezéralakká.
Egymondatos ajánlók:
Superabundance: Extrasolar. Jackson Ryland és Max D párosa visszatér egy új lemezre, amin ezúttal több a törtütem, mint bármikor korábban.
Aho Ssan: Rhizomes. Drámai trap absztrakciók és széttolt futurisztikus elektronikák a párizsi producer új lemezén, hihetetlen mennyiségű és kaliberű közreműködővel.
Sam Gendel & Marcella Cytrynowicz: Audiobook. Nagyszerű avantgárd elektronika olykor kísérleti és jazzes elhajlásokkal.
Shed: Towards East. A posztmodern techno német legendájának tavalyi, szuperlimitált vinyl only albuma végre kijött digitálisan.
Dario Zenker: Reflection. 63 percnyi hamisítatlan machine funk az Ilian Tape társalapítójától.
Jake Muir: Bathhouse Blues. Pótlás múlt hétről, az egyik legjobb atmoszférikus kísérleti elektronika, amit idén hallottam (ha lett volna időm hírlevelet írni a múltkor, biztos ezzel nyitottam volna).