Idén lett harminc éves Richie Hawtin F.U.S.E. alteregójának az első albuma, a Dimension Intrusion. A kiadvány sokáig meglehetősen hányattatott sorsú volt, de mostanra egyértelműen techno klasszikussá vált, és a Warp jóvoltából mától ismét elérhető bakeliten 1993 óta először.
Valószínűleg másképp alakult volna a lemez sorsa, ha Hawtin a megjelenés után pár hónappal nem indítja el a Plastikman-projektet, ami 1993 októberében felfoghatatlanul nagyot szólt: a hónap elején jött a Spastik című 12”, majd két hétre rá a Sheet One album, aminek nem kellettek évtizedek a kult státuszhoz, gyakorlatilag a minimal/acid techno egyik alapvetése lett (és a 30. évforduló alkalmából ugyancsak kapható lesz hamarosan). Ennek eredményeként Hawtin nem sokkal később felhagyott a F.U.S.E. név használatával, és főleg Plastikmanként folytatta tovább, 2003-ig bezárólag több remek munkát jegyzett.
Az alábbi, hosszabb írást a Dimension Intrusionről 2009-ben követtem el az Urban Sounds akkori, Wordpress alapú változatán. A cikk apropóját az adta anno, hogy a kiadvány elérhetővé vált digitálisan. Pár héttel ezelőtt merő véletlenből futottam bele az archivált írásokba, és úgy döntöttem, hogy ezt leporolom és apróbb változtatásokkal ismét közlöm. Magát a lemezt nem tizennégy év után hallgattam meg újra: többször előkerült a köztes időszakban is, és szerintem nagyon jól öregedett.
Richie Hawtin 1970-ben született az angliai Banburyben, azonban kilenc éves korában az egész család Kanadába költözött, ugyanis édesapja a General Motors windsori gyárában kapott munkát a robotikával foglalkozó részlegen (a földrajzi kérdések tisztázása végett: a Detroit-folyó szeli ketté Detroitot és Windsort). Ez döntő mértékben meghatározta a fiatal Hawtin érdeklődéskörét. Különféle elektronikai szerkezetek és számítógépek között nőtt fel, megtanult Vic 20-on, Commodore 64-en és Amigán programozni, így mire betöltötte a tizennyolcat, már teljesen egyértelmű volt, hogy a helyi egyetemre megy a további tanulmányait folytatni. Tinédzserként az apja Kraftwerk- és Tangerine Dream-gyűjteménye, illetve a Front 242-féle EBM zenék voltak rá nagy hatással, majd később Jeff Mills Wizard művésznevén futó rádióműsora a detroiti WJLB állomáson, és miután 1988-ban egy szerencsés véletlen folytán találkozott Derrick Mayjel az egyetemen (aki éppen a helyi rádiónak adott interjút), annyira inspirálónak és újszerűnek érezte a detroiti szubkultúrát, hogy gyakorlatilag mindent abbahagyott, amivel addig foglalkozott, és onnantól kezdve csak és kizárólag az elektronikus zenének szentelte az idejét.
Maynek köszönhetően hamar megismert mindenkit Detroitban. Sok időt töltött együtt Kevin Saundersonnal és Juan Atkinsszel, és persze közeli kapcsolatba gerült a második generáció nagy alakjaival. Hawtin a Shelter nevű klubban kezdett el DJ szetteket játszani 1989-ben, ahol nem sokkal később találkozott és mindmáig tartó barátságot kötött Kenny Larkinnal, majd később bemutatták Daniel Bellnek és John Acquavivának is. Az előbbivel Cybersonik néven kezdett el zenéket írni, míg Acquavivával elindította a Plus 8 nevű kiadót, ami az alapító atyák évekre elnyúló európai turnéja miatt egy kihalt Detroitban a tradíciók helyénvaló folytatásának tűnt, arról nem is beszélve, hogy pár hónapra rá létrejött Jeff Mills, Mike Banks és Robert Hood Underground Resistance-e, illetve Carl Craig is megalapította a Planet E-t. Noha eleinte sokan támadták Hawtinékat, hogy fehérekként mi a fészkes fenét keresnek Detroitban, a DJ szettjeik és a korai zenéik még egy gyakorlatilag csak feketékből álló közösségben is meg tudták adni a nekik járó elismerést és testvéri tiszteletet.
Eleinte úgy tűnt, hogy a Plus 8 lesz a Transmat és a Metroplex kiadók méltó utódja. Az első kiadvány Hawtin és Acquaviva kollaborációjából született (States Of Mind: Elements Of Tone 12”), a második pedig egy white label volt mindennemű leírás nélkül, The Future Sound Of Detroit címmel ellátva. Viszont mégsem ezek, hanem a Cybersonik zenék hozták meg az átütő sikert, Detroit helyett meglepetésszerűen az európai rave színtéren. Ennek köszönhetően Hawtinék rámozdultak a poszt indusztriálból született, radikálisan gyors tempójú hardcore technóra, és a következő két évben több mint harminc bakelitet adtak ki, meghódítva a német trance és holland gabba közösséget is, majd gyorsan letagadtak mindent, miután 1992-ben a rotterdami Parkzicht nevű klubban a partizók a Cybersonik-féle Trashre azt kezdték el kántálni, hogy joden, joden (zsidók, zsidók). A buli végén persze kiderült, hogy ezt a rigmust mindenki kívülről fújta a városban, ugyanis a Feyenoord-szurkolók ezzel szokták felbőszíteni az Ajax kísérőtáborát a neves futballrangadón. Hawtinék azonban mégis rendkívül kényelmetlenül érezték magukat az este után, ezért elhatárolódtak a hardcore-tól, és új ihlet keresése céljából visszatértek a gyökereikhez.
Ekkor kezdett el Hawtin komolyabban foglalkozni a F.U.S.E. alteregójával, ami a Future Underground Sound Experiments munkanevet rövidíti (Simon Reynolds ugyanakkor Sound helyett Subsonicot az Energy Flash című könyvében). Már 1990-ben is jelentek meg zenéi e művésznév alatt, de különösebben nagy visszhangot nem kaptak, mert akkoriban fontosabb volt a Cybersonik, a Joey Beltrammal alkotott Final Exposure és természetesen a bulik. A F.U.S.E. csak amolyan hobbiprojektként futott sokáig, így nem is véletlen, hogy az 1993-ban megjelent Dimension Intrusion album meglehetősen újszerű volt az addigra kialakult masszív rajongótábor körében: teljes mértékben elhatárolódott az éppen viszályos időszakát élő Underground Resistance militarista attitűdjétől, és felidézte még egyszer a nyolcvanas évek klasszikus detroiti technóját, keverve az Angliában végigsöprő ambient hullám legtudományosabb pillanataival, és azzal a poszt-acid hangzással, amit a rákövetkező években a német Hardfloor tökéletesített Sven Väth frankfurti Harthouse kiadójának támogatásával.
Ennek megfelelően a Dimension Intrusion korhűen szedi csokorba mindazt, ami Hawtint foglalkoztatta a fentiekben taglalt időszakban, de meglehetősen pontos előrejelzést ad a művész későbbi munkásságáról is. Ebből kifolyólag viszont nem annyira tematikus, vagy koherens: a felvételek nem nagyon alkotnak füzért, inkább csak jönnek egymás után, de sem erejükből, sem izgalmasságukból nem veszítettek semmit mindmáig. Talán egy-két olyan hang, vagy elgondolás van, melyek ma már nem feltétlen képesek megragadni a hallgató figyelmét, ezek mellett azonban többször is bátran elsüthető a zseniális jelző, ami miatt nyugodtan szemet lehet hunyni a hosszú idő alatt keletkezett, minimális rozsdán. Meglepő módon az acides témák még mindig borzasztóan jól szólnak (pl.: F.U., Substance Abuse, Train-Trac): tartalmaznak valamiféle kortalanságot, ami anno gyakorlatilag az egész acid house generációt is örökéletűvé varázsolta. E mellett nagyon erős a detroiti kapcsolat, Hawtin több olyan technót is írt erre a lemezre, melyek az autóváros óriási gépezeteinek lélektelen zakatolását töltik ki a hiányzó szubsztanciával, átszínezve a város tájképét valami barátságosabb árnyalatúba. Az egyik legjobb példa erre a kiadvány vége felé található, gyönyörű ambient hullámgörbékből felépülő Nitedrive, ami nem csak egyenes és pozitívabb továbbgondolása a Model 500 1985-ben írt sötét és kilátástalan electro himnuszánának, hanem megelőlegzi már a brit ambient szcéna felemelkedését is, ami néhány hónappal később a Warp Artificial Intelligence-sorozatának az elindítását és a Black Dog-Plaid kettéválást követően meg is történt.
A lemez többi része finom, ötletes sci-fi atmoszférába épített, klasszikus techno. A címadó felvétel mondjuk még inkább a nyolcvanas évek előtt tiszteleg, az Uva és Mantrax darabok viszont már annyira a jövőbe mutatnak, hogy ha valaki ma hallja őket először, biztosan nem találja el a keletkezési évüket. Örökzöld albumról van tehát szó, ami valószínűleg hamarabb megkapta volna a neki kijáró elismerést, ha Hawtin nem írja meg pár hónapra rá az első Plastikman-lemezét.